Apu néhány nappal ezelőtt azt mondta morfiumos félmondatok közepette, hogy hozzam be a kórházba a két mappát, amelyekben betegségeiről szóló leleteket, diagnózisokat gyűjtötte. Kérte, hogy vegyem elő mindkettőből azta az utolsó papírt. Hátralapoztam és meglepődve vettem onnan elő az eutanáziáról szóló cikkét.Néhány évvel ezelőtt írta, amikor még nem tudtuk, hogy így fogja végezni. Mondta és kézzel mutatta, hogy adjak egy-egy példányt jobbra is meg balra is. A két szobatársnak, aki tőle és jobbra feküdt. Aztán adjak az orvosnak és az ápolónőnek is. Azt akarta, hogy mindenki kapjon belőle. ezért most közzéteszem itt egy kicsit kibővítve néhány más jegyzettel együtt.
Jobban el fogom rendezni az írásait, amint lesz rá időm.
A Styx felé bandukolva
„Ah élni, élni: mily édes, mi szép!...” - mondja Éva ősanyánk és igaza van. De csak addig, amíg lelki, szellemi, testi egészségünk jó, vagy legalábbis kielégítő. Az élet már nem értékes, ha lelkiekben kiüresedünk, szellemileg hanyatlunk, fájdalmaink vannak, testünket már csak néhány pótalkatrész, infúzió, katéter, légzőkészülék működteti.
Furcsa, hogy az ember 85-86 éves korában minden megrendülés nélkül tud arra gondolni, hogy „…immár kész a leltár, éltem és ebbe más is belehalt már”. Nem a haláltól, a végleges elmúlástól, eltűnéstől félünk, hanem az oda vezető úttól. A gyötrelmektől, a fájdalmaktól, a szenvedéstől. Tragikus hírtelenséggel elhunyt - olvassuk gyászjelentésekben, újságcikkekben. Pedig a lassú elmúlás, hosszú gyötrődés a tragikus. Az ittmaradottaknak persze a szeretett ember hírtelen, váratlan halála tragikus. De végeredményben éppen olyan tragikus, mint a hosszadalmas szenvedés utáni, „megváltó” halál. A vallásokban, az imádságokban is előfordul ez a gondolat: ments meg Uram a váratlan haláltól, persze itt az utolsó gyónás, az utolsó kenet a lényeg…
Az egyházak különben is az életet védik, nem pedig a szenvedő embert. Ide iktatom a sok évvel ezelőtt írott cikkemet, ami megjelent a Kritika c. folyóiratban (2009). Részben megismételem a fenti gondolataimat, idézeteimet.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
Az állatkínzás büntetendő. Az állat kínszenvedését
jóérzésű ember nem tudja elviselni.
Az ember kínszenvedését, kínlódásra való ítélését el kell viselni?
Az életet kell minden áron védenünk, vagy a szenvedő embert?
Gondolatok a kegyes halálról
Születés általi életre vagyunk ítélve. Életfogytiglan. Nem kérdezték, mert nem is kérdezhették meg, hogy akarunk-e világra jönni. Megszülettünk a szüleink akaratából. Néha akaratuk ellenére. A halálunkról se mi dönthetünk. Életünket védi a törvény és az orvosok lelkiismerete.
Pedig az életünk csak addig értékes, amíg cselekvőképesek, aránylag egészségesek vagyunk és nincsenek megoldhatatlan gondjaink. Leginkább magunk tudjuk megítélni, hogy ilyen-e az életünk. Idős korban, súlyos, gyógyíthatatlan, sok-sok szenvedést okozó betegségben rendszerint már nem tűnik értékesnek és minden áron megőrzendőnek az élet. Az elhúzódó kínszenvedéssel járó haldoklás szinte elviselhetetlen. Ha van szabad akarat, miért nem dönthet az ember a saját életéről? Miért kell hetekig, hónapokig légszomjjal küszködve, fájdalmaktól gyötörten, felfekvésektől szenvedve, csövekkel a testnyílásokban és a műtéti sebekben, infúzióval tápláltan, kiszolgáltatottan feküdni, tengődni, ha a kilátástalan állapotban lévő beteg ember mind ettől szeretne végre megszabadulni?
Láttak-e már, az emberhez méltó halál, az eutanázia* ellenzői hosszan haldokló embert? Beleképzelték magukat az ő helyébe? Nem akarnak-e véget vetni minden szenvedésüknek, ha majd maguk is ilyen állapotba kerülnek? Hiszen minden ember eljut oda. A kegyes halál ellenzői is! Ahogyan József Attila írja, Kész a leltár c. szép versében: „Éltem - és ebbe más is belehalt már."
(Amint öregszünk, nagyon megváltozik körülöttünk a világ. Mi is, de a világ gyorsabban és jelentősebb mértékben változik. Az emberek többsége alig tudja megérteni, elfogadni az új világot. Talán nem is olyan nagy baj, hogy egy idő múltán meg kell halnunk. Csak az a kérdés, hány évesen, milyen életút után és főként: hogyan!)
Az életünket védi a törvény, az állam, a társadalom. De nem véd meg, nem képes megvédeni bennünket a balesetektől, a gyilkosságtól, a környezet okozta ártalmaktól, az infarktushoz vezető stressztől, a betegségektől. A félelemtől, a szorongástól. Csak attól „véd meg", amit a már reménytelen állapotban lévő beteg, szenvedő ember kíván, akar. (Közbevetőleg: az állam, a jog nem mindig védte - védi minden áron az egyén életét. Még a legutóbbi évtizedekben is kivégeztette azokat, akiket a jog erre ítélt. És Amerikában, Kínában, egyes afrikai államokban jelenleg is kivégeznek embereket. Ez elfogadható, de az értelmetlen szenvedéstől szabadulást hozó, emelt fővel kívánt, vállalt halál nem?)
Szenvedésre ítéljük öreg, beteg, gyógyíthatatlan embertársunkat. Segíteni már nem tudunk rajta, de a magunk megnyugtatására, valamiféle erkölcsi magaslatról, elhúzódó szenvedésre kényszerítjük. A vallásos ember imádkozik, hogy mentse meg őt az Úr a váratlan haláltól. Az egyetlen jótól, ami a halállal kapcsolatban említhető. Mert a váratlan halál ment meg bennünket a szenvedéstől. „Nem a haláltól féltek ti halandók, hanem a megöléstől, ti megölhetők" - írja Karinthy Frigyes (Telma Titusz kiáltványa c. művében). A megöletés, vagyis a gyilkosság elszenvedése éppen úgy szörnyű gyötrelem, mint az elhúzódó, gyógyíthatatlan betegség, csak rövidebb ideig tart a rémület, a halálfélelem. A gondolat így teljes: nem a haláltól féltek ti halandók, hanem, az odavezető úttól. A szenvedéstől, a félelemtől félünk mi, halandók. (Inkább azt kellene mondani: az Úr, a Sors mentsen meg bennünket az idő előtti, az ifjúkori, az értelmetlen, a sok szenvedéssel járó haláltól.)
Sokszor kerül szóba az orvosi eskü. Rendszerint a Hippokratészi esküre szoktak hivatkozni. Abban valóban szerepel a méregadás tilalma, vagyis az élet védelme. Azóta azonban 2500 év telt el…A manapság használatos esküben ilyesmi nem szerepel:
"Én.....esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert. – Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait tudomásul veszem. Az orvosi működésemmel kapcsolatos etikai követelményeket tiszteletben tartom. Arra törekszem, hogy az orvostudomány, valamint a(z) ......Egyetem jó hírnevét öregbítsem, és megbecsülését előmozdítsam.”
Összehasonlításul a Hippokratészi Eskü szövegét is ide iktatom:
„Esküszöm Apollónra, Aszklepioszra, az orvosra, Hygieiára, Panakeiára és az összes istenekre és istennőkre és tanúkul hívom őket, hogy a következő esküt és szerződést meg fogom tartani képességem és szándékom szerint.
Azt, aki engem erre a mesterségre megtanított, úgy fogom tekinteni, mint saját szüleimet, és vagyonomat megosztom vele, és ha rászorul, visszafizetem majd, amivel neki tartozom. A leszármazottait fiútestvéreimnek tekintem, és ha kedvük van hozzá, megtanítom őket erre a mesterségre, díjazás és szerződés nélkül. A tanításokat, az előadásokat és mind az egész tudományt tovább adom gyermekeimnek és mesterem gyermekeinek, és azon kívül az orvosi rend érdekében írásban kötelezett, megesketett tanítványoknak, de senki másnak nem.
Betegeim életrendjét képességem és szándékom szerint hasznosan fogom előírni, tartózkodva mindentől, ami káros és ártalmas. Halálos szert még kérésre sem szolgáltatok ki senkinek, sőt ilyen tanácsot sem fogok adni; és hasonlóképp nem fogok adni nőnek magzatelhajtó szert. Tisztán és az isteneknek tetszően fogom megőrizni az életemet és mesterségemet. Nem fogok kőmetszést végezni. Átengedem ezt az arra való mesterembereknek. És ahány házba belépek, a betegek hasznára fogok belépni, tartózkodva mindenfajta szándékosan kárt okozó jogtalanságtól, különösen pedig a nemi visszaélésektől, legyen nő, vagy férfi, szabad, vagy rabszolga, akinek a gyógyítása rám tartozik.
Bármit látok, vagy hallok orvosi kezelés közben, vagy gyógyításon kívül, az emberek életében, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni, abban a véleményben, hogy az efféle dolgokat szent titok módjára kell megőrizni.
Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, akkor boldogan élvezzem életemet és mesterségemet úgy, hogy az összes embereknél örök időkre becsületem legyen; de ha ezt megszegem, és hamisan esküszöm, mindezeknek az ellenkezője történjék velem.”
Mint láthatjuk, ebben a kétezer évesnél is jóval régebbi esküben sok, ma is érvényes gondolat van. Kis változtatással akár ma is használhatnánk, aminthogy még nem is olyan nagyon régen használták is. (A dőlt betűs részek a két eskü szövegében lényegében harmonizálnak egymással.)
A mostani orvosi esküben nem szerepel sem az élet védelme, sem a (kegyes) halál, viszont előírja a beteg embernek a testi-lelki javára való működést és a gyógyítást. És előírja: "….ismereteim és képességeim korlátait tudomásuk veszem..." A testi-lelki jóra való orvosi törekvés a kínlódó, szenvedő embernek a szenvedéstől való megkímélését is jelenti. Különösen akkor, amikor az orvos felismeri a tudása határát, és már nem tudja meggyógyítani a betegét.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen orvost sem lehet eutanáziára* kényszeríteni. Erkölcsi, orvosetikai megfontolásból minden orvosnak joga, hogy megtagadja a gyógykezelés abbahagyását. Márcsak azért is, mert az életet fenntartó kezelés megszűntetése sok esetben még fokozná is a szenvedést. De ez nem jelentheti azt, hogy a törvény eleve lehetetlenné tegye – jól meghatározott esetekben – a szenvedésektől megszabadító, kegyelmes halált.
Az önként vállalt, méltóságos halál (a passzív eutanázia) bizonyos mértékben Magyarországon is elérhető. A minden áron való kezelést, ami életben tart ugyan, de csak meghosszabbítja a szenvedést, el lehet utasítani. Néhány évtized múlva valószínűleg bárkinek törvényes joga lesz, hogy az életének a végső szakaszáról rendelkezzék (passzív és aktív eutanázia). Most még ezernyi ellentétes érv harcol a kegyes (helyesebben: kegyelmes) halál mellett és ellen. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs az a bölcs érvelés, ami egyik, vagy másik álláspontot maradéktalanul érvényre juttathatná. Mindenki viszolyog attól, hogy a halálos ítélet lehetőségét az érdekelt személy kezébe adja. Az eutanázia hívei se boldogok attól, hogy ezzel foglalkozniuk kell. De átérzik minden embertársuknak a végső életszakasztól való szorongó félelmét és szeretnének valamit tenni ez ellen. Szeretnék megkönnyíteni, megrövidíteni minden ember kínszenvedését. És majdan a sajátjukét is….
A patetikus szavak, a magasabb erkölcsi érvek, a vallási élőírások a kegyelmes halált valamiféle gyilkosságnak tartják. Pedig sokkal nagyobb rosszindulat valakinek a reménytelen szenvedését meghosszabbítani, mint átsegíteni az amúgy is közeli, kilátástalan határon. (Sok elítélt mondta már: nagyobb büntetés az életfogytig tartó börtön, mint a halálos ítélet….)
Nem kell, nem is lehet, nem is szabad kötelezővé tenni a passzív, vagy az aktív eutanáziát, de a mostaninál megértőbbnek kellene lenni. Van ország – és éppen a legfejlettebbek között – ahol ez már törvénybe van iktatva, (Hollandia, Svájc, stb.). És nem dőlt össze az a társadalom. Nem lett gyakoribb az emberölés.
Közbevetőleg néhány szót az öngyilkosságról, sajátos megközelítésből. Az öngyilkosság az egyén bizonyos szempontjából eutanáziához hasonló: az elkeseredett ember a „gyógyíthatatlan" életének véget akar vetni. Emelt fővel, bátran meg akar halni. Ezt – ha az illető valóban meg akart halni – ritkán sikerül megakadályozni. Az öngyilkos voltaképpen eutanáziát követ el, jóváhagyás nélkül, sőt a közfelfogás, a jog, a vallási törvény ellenében. Sok öngyilkost „megmentenek az életnek", annak az életnek, amit ő kilátástalannak, gyötrelmesnek érez. (Igaz viszont, hogy az aránylag könnyen megmenthetők jórészt olyanok, akik az öngyilkosságot csak jajkiáltásként, segítségkérésként követik el. Nem is akartak igazán meghalni. Sokszor le is mondanak az újabb kísérletről, ha életben maradnak, és valami kilátásuk adódik az életük megváltoztatására. Ezt a „gyilkossági kísérletet" is meg kellene büntetni, ha az egyénnek tilos rendelkeznie az élete befejezéséről?)
Érthető és méltányolható, ha valaki a gyógyíthatatlan betegsége miatt akar meghalni, mielőtt még szenvednie kellene. Élénken él bennem kitűnő barátom szívszorító emléke. Külföldre került orvos, nagytekintélyű patológus. Különlegesen rosszindulatú, rákos daganata lett. Ő maga is megállapította a próbakimetszés alapján, hogy nagy szenvedések várnak rá és a meggyógyulása reménytelen. Egy barátja vállalta, hogy átsegíti az örök nyugalomba. Jobb, helyesebb lett volna megvárnia a hosszas kezeléseket, fájdalmakat, gyötrelmeket, amelyek eleve kilátástalanok lettek volna? Mi a humánusabb: megvárni és meghosszabbítani a kínos, végső szakaszt, vagy megszabadítani a beteget a kilátástalan szenvedéstől? Egy másik orvos barátom szintén maga diagnosztizálta a daganatát. Megoperáltatta és a pillanatnyilag sikeresnek látszó műtét után még egy évig élt, majd pedig hetekig tartó gyötrelmek után meghalt. Egy harmadik barátom hetekig szenvedett élet-halál közt, infúzióval, légzőkészülékkel kezelve és hiába könyörgött, hogy hagyják meghalni. Küzdöttek az életéért, akarata ellenére. Azért az életért, ami számára terhes volt, amit ő már régen nem kívánt. Egy méltán híres, kutató-orvos barátomban egy évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot találtak. Megoperálták, a legjobb, legmodernebb módszerekkel kezelték. Csont- majd agyi áttétek fejlődtek ki. Hetekig szenvedett, szinte kibírhatatlan fájdalmak mellett. Elkeseredetten követelte a szenvedéseinek a megrövidítését. Ő is, orvosai is tudták, hogy állapota reménytelen. Mégse lehetett megszűntetni a kínzó szenvedését. — Én elképzelhetetlennek tartom, hogy öngyilkos legyek, de szenvedéssel járó, gyógyíthatatlan betegségben hálás lennék, ha a gyötrelmektől megszabadítanának.
Eutanázia esetén a társadalom megbízást adhat egy bizottságnak, hogy elbírálja: mi, a társadalom, hozzájárulunk-e a reménytelenül beteg, szenvedő embertársunk kínlódásának megrövidítéséhez, voltaképpen az öngyilkosságához.
Az ún. passzív eutanázia bizonyos bonyolult feltételekkel elérhető. Ez azonban nem mindig kielégítő megoldás, hiszen a passzív eutanázia, vagyis a reménytelen kezelések abbahagyása, sok esetben megsokszorozza a beteg szenvedését. Az életműködéseket fenntartó, heroikus kezelések megszüntetése, készülékek (például légzőkészülék) kikapcsolása szörnyű szenvedést okozhat. Többet és elviselhetetlenebbet, mint maga a halálos betegség végstádiuma. Nem szabadna tehát teljesen elvetni az aktív eutanázia lehetőségét sem. Persze az aktív eutanázia lehetőségeit jobban meg kell fontolni, de ettől eleve és mereven, véglegesen elzárkózni nem tűnik helyesnek. Természetesen a kegyelmes halál engedélyezését szigorú szabályokhoz kell kötni, mert szörnyű visszaélésekre (vagy legalábbis annak gyanújára) adhat lehetőséget. Különösen eszméletlen beteg esetében. Az eszméletlen beteg azonban már nem szenved, nincsen sürgető szükség határozathozatalra.
Véleményem szerint legalább öt, nagytekintélyű és kifogástalan erkölcsű emberre kellene bízni a beteg ember betegségének, állapotának, kórjóslatának elemzését, szándékának véleményezését, az ítélkezést. A bizottságban legyen három orvos, két jogász. (Egy ilyen bizottságban nincsen szükség filozófusra, papra, társadalmi szerv képviselőjére és más szakemberre. Ők a törvény megalkotásában vegyenek részt!)
Az eutanázia tudományos irodalma rendkívül gazdag. Minden érvet meg kell hallgatni. Nem szabad érzelmi, indulati alapon, vagy akár kizárólag filozófiai, valláserkölcsi alapon dönteni. Józanság és hideg fej szükséges az elhatározáshoz. És nem szabad szenvedélyesen elítélni egyik, vagy másik vélemény híveit.
Dr. Bogárdi Mihály
(öreg) orvos
* Megjegyzés: (görög szavak)
Eu = jó, jól
Thanatosz:= halál.
Thanatao = meg akar halni.
Thanatéphorosz = halált okozó
Thanatóo = megöl, halálra ítél, kivégez
Thanatoszisz = kivégzés, halálra ítélés.
Amint látható: az eutanázia ebben a formában nem felel meg görög szónak. Némileg aggályos is a használata, hiszen a német náci gyakorlatban az elmebetegek, „értéktelennek" minősített emberek elpusztítását jelölték így. Vagyis nem a méltó, szenvedésmentes, kegyes, kegyelmes halált értették e szép szó alatt.
-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-
Különösen tragikus a házastárs halála, hiszen éppen öregen, betegen vagyunk egymásra szorulva. Párunk előtt szégyenkezés nélkül vállalhatjuk testi, lelki bajainkat, legrejtettebb szükségleteinket. Az ittmaradott házastársnak kell megbirkóznia a hivatalos teendőkkel, pénzügyekkel – miközben ő maga is orvosi ellátásra szorul, vagy fog szorulni. Ebbe bele kell nyugodni, hiszen az ember halandó, mindig is halandó volt és halandó is lesz, mert az élő szervezetnek határideje van. Ez egyre hosszabb, de sohase lesz végtelen. És jobb is így. Még 70-90 év is elegendő ahhoz, hogy kikopjunk a változó világból.
Nagyszerű, hogy jó házasságban, jó feleség mellett élhettem, aki nagyon szeretett, akivel kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Aki a legideálisabb szerelmi partner volt. Aki mindig engem tolt előtérbe és nem akarta „önmagát megvalósítani”. Szakmai munkámban is elégedett lehetek. Sohase tülekedtem, nem akartam „megvalósítani magamat”. Fiatal orvosként abban reménykedtem, azt szerettem volna, ha majd osztályvezető főorvos lehetnék. Ez sikerült, könyöklés nélkül. A szakmai bizottság az öt jelölt közül engem tartott a legmegfelelőbbnek. Annak ellenére, hogy tudományos munkám aránylag kevés volt, bár sokat írtam. Beteg a gyermekünk! című könyvet, könyv-fejezeteket, egészségügyi jegyzetek fejezeteit, egészségügyi felvilágosító cikkeket, várostörténeti cikkeket, történelemről, politikáról való elmélkedéseket, nyelvészkedő dolgozatokat sorozatban, stb. Sok, szakmai előadást tartottam. Egyetlen olyan tudományos eredményem, ami érdeklődésre tart(hat)ott számot, az EEG-vel kontrollált Shellong-próba, de nem fejtettem ki kellő propagandát, nem közöltem elismert szaklapban, ezért nem is alkalmazzák. Pedig hasznos lenne. (Debrecenben előadtam a gyermekgyógyász kongresszuson, közöltem az Újpesti Kórház jubileumi kötetében, a leipzigi gyermek-EEG kongresszuson meghirdettem az előadást, de nem tudtam kiutazni, mert nem kaptam meg időben a kiutazási engedélyt).
1959-ben az elsők között kezdtem EEG-vel foglalkozni. Akkoriban olyan kevesen voltunk, hogy mindenki tudta, hogy az országban, egy másik EEG-snek a készülékén éppen mi romlott el, milyen technikai problémái adódtak. Ma már minden kórházban van EEG-laboratórium és nem is ismerjük egymást. Sajnos az elektrofiziológiai társaság se valami aktív. Nyugdíjazásom után még egy évtizeden át eeg-ztem a Madarász utcai Gyermekkórházban.
Magánpraxist folytattam már kezdő szakorvosként. Ezt abban az időben rossznéven vették. Az igazgató (Sárkány Jenő, régi, hithű kommunista), felelősségre is vont e miatt, de amikor közöltem, hogy inkább így szerzek mellékjövedelmet, nem pedig paraszolvenciát hajszolva, akkor igazat adott nekem és még bátorított is a praxis folytatására. Még ajánlott is pacienst, akinek az apjával egy életre szóló barátság alakult ki (Lóránd Feri). Pár évvel ezelőtt abba hagytam a magánpraxist is, de néhányan még most is gyakran jönnek hozzám, különösen hétvégeken… Ez nagyon jó érzés. Mindig is beláttam a tudásom határait és szívesen konzultáltam speciális szakemberrel. Ezt most még szigorúbban veszem. Nem akarok hibát elkövetni, ha már aktív orvosként 50 évet megúsztam műhiba nélkül…
Több évtizedig működtem a Fővárosi Tanács Egészségügyi Albizottságában. Érdekes, de végeredményben – azt hiszem – hatástalan volt a munkánk.
40 éven át voltam az Újságíró Szövetség egyik gyermekgyógyász szakorvosa. Nagyon élveztem ezt és sok jó barátságot is köszönhetek ennek a munkának.
Évtizedekig voltam a Magyar Gyermekorvosok Társaságának vezetőségi, sőt elnökségi tagja. Kétszer kaptam Bókai-érmet. (először azért, mert feldolgoztam a Társaság történetét, másodszor akkor, amikor a titkári megbízatásom megszűnt). 2010-ben, nagy meglepetésemre, Flesch Ármin díjjal tüntettek ki, de ezt nem a Társaság adta.
20 évig dolgoztam az Állami Gyermekvédő Intézetben, az egykori Magyar Királyi Állami Gyíermekmenhelyben, (mai nevén: Heim Pál gyermekkórház), ahol 1919-1944 között apám volt a laboratórium vezetője. Utána pár évig a Madarász utcai Gyermekkórház igazgató-helyettese voltam. Fél évig vezettem a Tatabányai kórház csecsemő, gyermek, újszülött, valamint fertőzőbeteg osztályát. Pár hónapig a Csepeli Kórház gyerekosztályát vezettem. Néhány hónapig Szécsényben működtem, mert ott kedvezőtlen volt a csecsemőhalálozás. Végül másfél évtizedig vezettem az Újpesti Árpád Kórház csecsemő- és gyermekosztályát. Ez később gyermekpszichiátriai osztály lett. Innen mentem nyugdíjba.
Szoros barátságban voltam Kassai Péterrel és Annival. Ők előbb haltak meg, hosszú, kellemetlen, gyötrő szenvedés után. Gergely János is sokat szenvedett, őt említem is a kegyelmes halálról szóló írásomban. Valamint Meskó Viktort, aki szintén sokat szenvedett. Felesége, Lickó (Jeszenszky Erzsébet), gyerekkori barátom, szintén sokat szenvedett és 62 éves korában meghalt.
Nagyszerű barátaim Hárdi István és a felesége, Saághy Margit. Különleges kapcsolat fűz a Denverben lakó, ősrégi barátomhoz, Dancs Tiborhoz. Valamikor kb. 2 éven át egymás mellett ültünk a padban, a Minta-gimnáziumban. 1944-ben egy hétig náluk „dekkoltam”. Ő 1956-ban disszidált. Egy ideig leveleztünk, de a levelezésünk megszakadt, majd néhány évvel később felújult. Azóta sűrűn váltunk e-maileket, mert rájöttünk, mennyi azonos gondolatunk van. Nagyjából ezt mondhatom Tom Balfourról (Eredetileg Bleier Tamás, majd Botfai Tamás volt a neve). Melbourne-ben él.
Megelégedetten jutottam el az öregkorba és bandukolok emelt fővel a Styx partja felé. Kharon bizonyára megértően fog fogadni és átveszi az obulusomat, akár forintban, akár euróban…
Szokás mondani: „bezzeg az én időmben, mások voltak a fiatalok!”. Mások, de az elődeink velünk se voltak teljesen megelégedve, mert hiszen mi is mások voltunk, mint ők, a szüleink, nagyszüleink. Azt azonban józanul megállapíthatom, hogy a fiatalság jelentős része ma bizony valóban kellemetlenül, furcsán viselkedik. De hát hogyan viselkedjék, ha a tévében, utcán, színházban, Parlamentben (!) ezt látja! Vannak persze számosan olyan fiatalok, akik messze meghaladják a mi fiatalságunk mércéjét! Lehet hát reménykedni – mint ahogyan minden korszak gondolkodó emberei reménykedtek… A mostani politikai viszonyok azonban meglehetősen pesszimistává tesznek.
Ez legyen a mai fiatalok gondja!
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Üzenet a jövő nemzedékeknek (egy pályázatra készült szöveg)
A fiatalság múló állapot. Mindenki volt fiatal és mindenki egy kicsit (vagy nagyon…) lázadozott a nála idősebbek világa ellen. Aminek semmi értelme sincsen, de ezt persze mindenki csak akkor látja be, amikor ő maga is „felnőtté” válik. Nem öreggé, csak felnőtté. Ez bekövetkezhet húsz évesen, de lehetséges, hogy még ötvenesen sem.
„…Minden mi él, az egyenlő soká él, / A százados fa s egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / Midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad: mi változunk. / Egy század, egy nap szinte egyre megy. / Ne félj, betöltöd célodat te is, / Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van / Szorítva az ember egyénisége….” - olvasható Madách Imre halhatatlan remekművében (Az ember tragédiája, 3. szín). Most se lehet tömörebben, költőibben összefoglalni az életünket.
Mit üzenhetünk mi, öregek, a jövő nemzedékeknek? Egy idős asszony jut eszembe. Amikor egy boltban nehézkesen fizetett, valamiféle csípős megjegyzést tett rá egy fiatal nő. Az idős asszony odafordult hozzá és így szólt: Kedveském, kívánom magának, hogy ne érje meg ezt az öregkort… Ez kétségtelenül szellemes riposzt volt, de mi mégis azt kívánjuk, hogy a mai fiatalok megérjék egészségben azt a kort, amit mi megértünk. És a fiatalok figyelmébe ajánlhatjuk a szellemes sírfeliratot (mert az élőknek is szól): „Voltunk mint ti, lesztek mint mi!” Ez jusson eszükbe akkor is, amikor egy megrokkant, nehezen mozgó öreget látnak.
A világ változik. Sokszor olyan mértékben, amit nehezen értünk meg. A kiegyensúlyozott fejlődést általában nem a legfiatalabbak érik el, valósítják meg, hanem a már érettebb korúak. Sőt, néha az öregek, a tapasztaltabbak, tudósabbak. Ha valaki megöregszik, nem feltétlenül lesz gyengeelméjű. Pusztulnak az agysejtek, romlik a memória, de a mérlegelési képesség, a gondolatteremtő készség, a tapasztalat, a tudásanyag bőségesen ellensúlyozza ezt a defektust. És tudnak az öregek is fejlődni. A számítógép-korszak az öregek körében is hódít. Az öregek is tudják használni ezt az ördöngős masinát. Sőt az egyik legkitűnőbb magyar szakértője egy idős akadémikus.
A fiatalok azt is vegyék figyelembe, hogy nem mindnyájan vagyunk felelősek az elmúlt világért, és így azért sem, amiben éppen most élnek. Fiatal korunkban mi is hittük, gondoltuk, hogy jobb világot építünk. Az elvek szépek voltak, de a megvalósulásuk… Mi is szerettünk volna jobban élni, jobb világot teremteni. Sajnos másként sikerült. Mindig másként sikerül, mint ahogyan a mindenkori fiatalok szeretnék. (Egy megjegyzés: mindig kommunizmust emlegetnek, holott az nem kommunizmus volt, hanem szörnyű sztálinizmus, személyi kultusz, diktatúra, stb.)
Fontos a biztos és kiegyensúlyozott párkapcsolat, család. Részben a gyermekek érdekében, de azért is, hogy legyen egy hely a világban, ahol támaszt, bíztatást lehet kapni. Ez nőnek, férfinek egyaránt szükséges. A szingli életnek vannak kellemes és jó lehetőségei, de nem pótolhatja a párkapcsolat szilárdságát. Erre sokan csak öreg korukban döbbennek rá. (Sajnos a legjobb párkapcsolat, házastársi kapcsolat éppen akkor szakad meg, amikor a leginkább szükség volna rá: az öreg házastársak közül az egyik biztosan egyedül marad, mert a másik előbb hal meg).
Vannak foglalkozások, amelyekre csak fiatalok alkalmasak. Nem csak a testi erőt, ügyességet kívánó munkákra gondolok, hanem olyasmikre, amelyekhez gyors, bátor, sőt néha vakmerő döntéshozatalra, újításokra van szükség. Öreg emberek sokszor gátlásosak, ha váratlan helyzetben kell dönteniük. Sokat láttak, tapasztaltak és ezért sok minden eszükbe jut, ami gátolja őket a gyors döntésben, ami inkább bölcsességre vall.
Mit üzenünk tehát a jövendő nemzedékeknek? Gondoljanak arra, hogy ők is lesznek öregek – ha a fiatalságukat egy kis szerencsével megússzák súlyosabb betegség, rokkantság nélkül. Önsorsrontó szenvedélyek, helytelen életmód, dohányzás, italozás, drogozás nélkül. Legyenek legalább annyira megértők az öregek iránt, mint amennyire az öregek igyekeznek megérteni, elfogadni a fiatalokat. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Minket öregeket pedig egyelőre életben tart a kíváncsiság is: mit hoz még a holnap?
